Azért posztolom ki, mert még mindig naponta kapok mailt, hogy mi történt velem, hova tűntem.

Hát az úgy volt, hogy én elindultam hajnalban Zürichbe a reptérre. A férjem vitt ki kocsival a pályaudvarra, vártuk a vonatot. Kicsit meg voltam fázva, kifújtam az orromat, és akkor úgy éreztem, hogy a tarkómat mintha valaki el akarná roppantani, és elöl jobb oldalon a homlokomban iszonyatos fájdalom. De akkora hogy szó szerint majdnem elájultam a fájdalomtól. Nyögtem a férjemnek hogy fogjon meg, ő riadtan kérdezte, hogy mi van, ha ennyire rosszul vagy maradj itt, de már ott állt előttem a vonat  és felszálltam. Csak az volt bennem, hogy mennem kell mert engem várnak a tanfolyamon. Még arra emlékszem, hogy hánytam a vonaton, és utána semmire, az elkövetkező 1 hónapra se. Háromszor kellett átszállnom mire a reptérre értem, nem tudom hogy csináltam, de a gépre is feljutottam, ez is sötétség, és Ferihegyen vártak barátok, akik hazavittek kocsival a lányomékhoz, ez délben volt, azonnal hívtak orvost, nem jött, ügyeletet, nem jött, mentőt, nem jött, sokszori hívásra sem, majd este 9 felé a mentősök az ingerült vejemtől a telefonban megkérdezték, hogy fulladok-e. Mondta hogy nem, de nem tudja mi a bajom, de biztos hogy valami nagyon komoly, mert nagyon rosszul vagyok, és dél óta próbálnak valahonnan orvost csalogatni. Azt mondták a mentősök, hogy akkor nem jönnek ki, ha nem fulladok, erre a vejem ordította, hogy jó akkor fullad bazd meg, sőt, hörög is. Valahogy oda került az ügyelet, az orvos megvizsgált, és közölte a lányomékkal, hogy vigyenek be a kórházba. Jó de hogy, mert hogy nem tudok lábra állni, nincs kocsi, kérték hogy hívjon mentőt, a mentő nem jött, hívtak taxit, de mire levánszorogtunk a taxi elment. A vejem ment a sarki kiközértbe a tulajt megkérni, hogy ez van, vigyen már be a kórházba engem. A pasi mondta, hogy nagyon szívesen segítene, de elromlott a kocsija, kölcsön autó van nála, egyébként meg már ivott, itt a kulcs odaadta a kölcsön kocsit, és így vitt be a vejem az István kórházba. Ott a dokiknak már feltűnt, hogy nagy a baj, átküldtek a János kórházba, mert hogy ott van Ct, onnan tovább küldtek az Amerikai úti agysebészetre. Ott baromi szerencsém volt, hogy egy igazán jó orvos volt ügyeletben, aki azonnal kezelésbe vett. Itt kiderült, hogy súlyos agyvérzést kaptam svájcban a pályaudvaron. Én így elrepültem pestre, és gyakorlatilag 36 óra telt el, hogy orvoshoz jutottam végre. Nem tudtam, se én se a férjem, hogy agyvérzésem van, vagy lehet, ha tudtuk volna eszemben sincs tovább menni, azonnal hívta volna a Regát, és fél órán belül szakszerű ellátásban részesülök.
Az agysebészeten CT után rögtön bevittek a műtőbe nyaki vénán keresztül próbálták meg először a műtétet, majd az éjszaka folyamán újabb agyvérzés, a bal oldalam lebénult, és vissza vittek a műtőbe. Elöl a homloknál nyitott agyműtét lett a vége. Viszont életben vagyok, és nem maradt vissza úgy néz ki semmi rossz.
A kórházban a nővérek, és az orvosok azt mondták azok gyógyulnak a legjobban, leggyorsabban, akit nagyon szeretnek. Engem nagyon szeretnek a családom biztos, meg talán az égiek is, a barátaim is mert én meggyógyultam. Az agysebészeten mindenki mindent megtett azért hogy életben maradjak, és felépüljek. Pedig nem könnyű az ilyen betegekkel. Amiket mesél a családom és a barátaink hogy miket mondtam, meg műveltem, nem is akarom elhinni. Nem csak én, hanem az összes beteg. Vérig sértettünk naponta többször mindenkit ok nélkül, ők meg tették a dolgukat. Az intenziven nagyon csúnyán viselkedtem az egyik nővérrel, pedig tündéri volt velem, ki voltam kötözve, és ő többször elengedett, és még a normál osztályra is többször átjött hozzám. A kisfiam kérésére visszakötözött, azt mondta azért engedett el mert olyan szépen kértem. Persze erre sem emlékszem, és arra sem hogy mikor jött meglátogatni, elnézést kértem-e? Remélem igen.
Az intenzivről annyi maradt meg bennem, hogy éhen halok, nem ad nekem senki enni.
Állandóan az éhhalál küszöbén álltam 3 hónapig. Most már kicsit jobb a helyzet, de nem sokkal. Most már kibírom nagy nehezen 5 percig kaja nélkül, és csak utána ájulok el.
Vikiék jöttek látogatóba mikor csak tudtak, Viki még levegőztetni is elvitt, ez nagyon jól esett. Mikor kiengedtek a kórházból de még pesten kellett maradnom 2 hétig akkor is rendszeresen eljött értem, elvitt, nekem is szuper volt, meg a lányom is kicsit fellélegzett. Neki is nagyon nehéz volt, a nagyobbik unokám 5 éves, a kicsi 5 hónapos, a háztartás, tanul is, meg én is. Én semmit sem tudtam csinálni, a fürdőig nehezemre esett elmenni.
Most már 1 hónapja itthon vagyok svájcban, és lassan gyógyulgatok. Már 1-2 órát fenn tudok lenni, eddig 5 perc ülés után elfáradtam, le kellett feküdnöm.
Most már elfáradtam, pihennem kell, a többit majd holnap.