Hónapok óta nem lehet a blogomba hozzászólást írni, nem tudunk az okára rájönni. Gyertek facebookra ott tudunk beszélgetni, irogatni, tegyétek meg ott a hozzászólásokat.
Köszönöm, és várok mindenkit.

Végre otthon, család, unokák, én majd erősödök, és 2 hét múlva mehetek haza. Látogatók tömkelege, köszönet nekik nem volt benne, mert nagyon hamar elfáradtam, elaludtam. A férjem és a fiam haza mentek, a férjem a lelkemre kötötte, hogyha jobban leszek, menjünk el az útlevelemet lerendezni mert lejárt. Svájcban a nagykövetségen csak ideiglenest adnak, Bernben vannak, és nagyon nincsenek a helyzet magaslatán. Elfelejtik a megbeszélt időpontokat, a stílus is lekezelő. Elmentünk a vejemmel a Visegrádi utcába az útlevelemet elintézni. Sorra kerülök, mondom, hogy lejárt, adom oda, kéri a hölgy a személyit, adom a 2 kártyát, közli, hogy ez is le van járva, kér még 1500 forintot, és akkor ez is meglesz egy kalap alatt. Mennyi időbe telik ? Ezt ő nem tudja az útlevél sürgősségivel 3 hét, kérjem ezt a változatot több pénzért. Mondom, hogy ez az idő nekem sok, én 2 hét múlva megyek vissza svájcba, mert ott lakom. Nem jutottunk dűlőre egymással kifizettem a normál díjakat, és majd a következő ablaknál a hölggyel lerendezem a többit. A következő ablaknál elmondom ismét hogy 2 hét alatt kell a papírjaimat megkapni, mi a megoldás erre. Mondja a nőci, hogy álljunk meg! Hogy kerültem én ide svájcból a lejárt papírjaimmal, mondom repülővel. Jó, de ki engedett fel a gépre meg hogy? Hát nem tudom, mondom nem emlékszem rá, de valószínűnek tartom, hogy a svájci igazolványommal, de tényleg nem emlékszem. (de isten bizony, még most sem) És itt kitört a parasztgyalázat!
Mondván, ne szórakozzak, mert innen engem bilincsbe börtönbe visznek! Visznek nem visznek, nem emlékszem rá, mert mondom agyvérzésem volt, semmire nem emlékszem, kórházi papírom van róla. Őt ez nem érdekli, azt hitte hazudok, vagy szórakozok, a vejem odajött, hogy jól vagyok-e, a nő nekiugrott, hogy azonnal mondja meg, hogy kerültem az országba, mert ez bűncselekmény. Elismételte ugyanazt amit én, a nő közölte, hogy akkor menjen vissza Zürichbe a reptérre, és kérdezze meg! Hát gyerekek! Néztünk hülyén egymásra, azt hittük rosszul hallunk, én gondoltam tuti meghülyültem, csak még senki nem meri megmondani nekem. A vejem megkérdezte a nőcit, hogy szerinte emlékezni fog rám valaki a reptérről, a másik meg, gratulál a svájci meg a magyar reptéri dolgozóknak is a kiváló munkavégzésért. Ekkor a nőci hívta, az irodavezetőt, hogy most mi legyen. Ketten együtt kisütötték, hogy nem is lehet személyim mert törvényellenes, rég le kellett volna adnunk, de ha annyira akarok, akkor fizessek 2500 forintot fejenként és adnak valami ideiglenest. Várjunk már egy kicsit! Nincs itt a férjem, a fiam, a papírjaik sincsenek itt nem tudom leadni csak az enyémet. Az előző ablaknál már kifizettettek velem 1500 forintot a személyimre, most még 2500-at?
Na mondtam, tudja mit, ezek után nem kell, még ingyen sem kell kenjék a hajukra. Ismét fenyegetés, mert az hogy a rendeletet nem ismerem, nem mentesít a felelősségre vonás alól. Semmi baj, 50 évesen majd elvégzem a jogot, az orvosit, a közgázt, meg a nem tudom én még hogy mit. Csak azt  nem értem, hogy aki ott van ez a feladata, az mit végzett, mert nekünk ezt senki nem mondta, hogy le kell adni, pedig hivatalosan jöttünk ki, itt is ott is mindent előre elintéztünk. Voltam a TB-nél, APEH-nál, hivatalos nyomtatványon mindent bejelentettem, megkérdeztem többször az előadót, biztos mindent elintéztem, nem kell mást? Mivel magyar állampolgárok vagyunk még mindig, nem gondoltam, hogy bizonyos papírok nekünk törvényellenesek. Most menjek vissza ordibálni az előadókkal, hogy engem átvertek, és most börtönnel fenyeget egy másik előadó?
Vagy mi ilyenkor a megoldás? Én nem érzem magam hibásnak. Nekem erről fogalmam sem volt. Kérdeztük, hol adják vissza a feleslegesen befizettetett 1500 forintot. Ha annyira akarom akkor visszaigényelhetem, jó akkor annyira akarom, most! Hát azt ők most nem adhatják vissza. Jaaaa értem!!! De jogtalanul kifizettetni azt lehetett? Fenyegetni, megalázni, hülyének nézni? Abba maradtunk, hogy tegyem el a csekket, és majd legközelebb valaki felhasználhatja ha akarja. Kérdeztem, hogy a kisebbik unokám 5 hónapos nincs még útlevele, ahhoz nagyon jó lesz, elfogadják, már csak a különbözetet kell kifizetni. De az unokámnak más a neve, az anyja neve is más mint az enyém, honnan fogják ezt tudni. Ne problémázzak annyit, jó lesz ez így meglátom. Még nem láttam meg, de kíváncsian várom! Nekiállt végre a papírmunkát befejezni, egyszer csak megmerevedett, hogy most ide akkor mit írjon, mert amit kéne azt nem írhatja, de a Márta (ő az irodavezető) azt mondta. Ismét néztem hülyén, mondom akkor írja azt, hogy a Márta azt mondta! Nem érdekel mit ír, de írjon valamit, mert rosszul leszek, már nem bírom. Egyébként meg nincs hivatalos papírom ami alapján átvegye a nyomtatványt, ha van jogsim adjam oda. Na azt már aztán nem adom, hogy adnám, minek? Mert az szerepel a gépbe az jó az azonosításhoz. Hát ez biztos hogy nem jó, mert ez svájci. Ühüm, de hol dugdosom a magyart, hogy képzelem, hogy nem adom oda? Beletelt egy kis időbe mire megértette, vagy tudomásul vette hogy nem tud velem mit kezdeni, és hogy a magyar jogsit le kell adni svájcba, és kaptam helyette svájcit, a magyart meg visszaküldték magyarországra. Még azon elvitázgattunk, hogy nem postázza, mert a lányom nem veheti át, akkor sem ha megengedem, tehát vagy megvárom míg megjön az útlevél, vagy majd legközelebb ha jövök magyar országra idefáradok érte.
3 nap múlva már ott volt az útlevelem, a jogellenesen bitorolt személyi kártyáimat visszaadta, amit itthon svájcban vettem észre, megúsztam a bilincsbe verést, a börtönt, a pénzbírságot, mindezt 2 órai huzavona után. És még megkérdezik tőlem, hogy miért nem szeretek haza menni.
Következik a folytatás a svájci kórházról.

Most már sokkal, jobb, főleg, hogy nem kell gyógyszert szednem. Nem akarok orvos helyett orvos lenni, de kezdettől fogva úgy éreztem, hogy ezek a gyógyszerek nekem nem jók. Persze senki sem hallgatott rám, ezért az volt a leghőbb vágyam, hogy végre haza jöhessek svájcba. Azt gondoltam, majd itt a hegyek közt pillanatok alatt felépülök.
Az agysebészet magyarországi viszonylatban nekem szuper kórháznak tűnt. Az Istvánra, és a Jánosra szerencsére vagy sajnos nem emlékszem. A kettő közül valamelyikben kivették a fülbevalót a fülemből levették a láncomat, eltűnt mind a kettő. Persze senki semmiről nem tudott mondanom sem kell. Illetve, örüljek hogy élek, mert ezek pótolhatók. Hát üzenem, hogy nem, nem pótolhatók!!! A fülbevalómat 5 évvel ezelőtt a gyerekeimtől kaptam szülinapomra, egy évig spórolták az árát. A láncot a férjemtől kaptam 1 éve. Nem az ára nem pótolható, hanem maga a tárgy, mert ahhoz  nekem és a családomnak emlékek tartoztak.
2 nap múlva már pesten volt a férjem, és a fiam is, ugye nem kell mondanom milyen lelkiállapot uralkodott a családomon. A férjem, és a gyerek bejöttek az intenzívre, az előtérben kellett hagyniuk a felső ruházatot, mire 10 perc múlva kimentek a férjem zsebéből kilopták a telefont. Itt sem a telefon ára a lényeg, hanem a több száz telefonszám, ami jó része pótolhatatlannak látszik. Ebben a kórházban mesélték a nővérek, hogy a betegek feje mellől ellopták az ételt, főleg a banánt narancsot. Kérdezem én, milyen ember az ilyen, aki egy súlyos beteg haldokló ember mellől még az ételt is ellopja. Hova tették a rengeteg gyümölcsöt? Ezt árulják fillérekért az aluljárókban? Itt a nővérek naponta többször elmondták, hogy komoly lopások fordulnak elő senkinél érték ne legyen. Jó de ez borzasztó, hogy nem lehet nálam telefon, valamennyi pénz büfére, mert ugye az élelmezés a magyar kórházaknak nem erőssége ezt tudjuk jól. Majd írok nektek az itteni kórházról, fotókkal. A családot sem lehet egy nap 100-szor rángatni, most ezt hozzál, most azt kérek, de amikor büdös a leves, az embernek meg jártányi ereje sincs, akkor azért jó volna a büféből egy szendvics, vagy csoki. Én válogatós vagyok ezt beismerem, de olyan felvágottakat amiket ott kaptunk vacsorára, én még életemben nem láttam. Nehezen mondok ilyet, de undorító volt, pedig az éhhalál küszöbén álltam, de nem bírtam beleharapni.
Ha a nővérektől kérdeztünk valamit az állapotunkról kitérő volt a válasz, majd jön a doktor úr, de a doktor úr elfoglalt volt, nem igazán válaszolgatott. Soha életemben nem szedtem nyugtatót altatót, nem értettem hogy most miért kell. Senki se mondta meg, hiába kérdeztem, mint a vízhajtót sem indokolták. Egyébként is vékony voltam a kórházban még fogytam 8-10 kilót, a bőröm rá volt aszalódva a csontomra, mi a francnak nekem vízhajtó? Bezzeg az állandó kínzó fejfájásra nem volt megfelelő gyógyszer. Egyébként meg a testem tele volt tenyérnyi fekete lila véraláfutásokkal, mint akit összevertek. A családom szerint hullafoltok voltak. A Viki hozott rá nekem valami kencét attól 2-3 nap alatt rendbe jött. Nem tudom mi volt az, tőle kell megkérdezni, és a maradék eltűnt. Ez is olyan dolog amit nem értek, bárkinek odaadtam volna a maradékot, nekem segített segítsen másnak is, persze. Viki sem haragudott volna érte, sőt! De senki nem kérdezte, hogy mi ez, honnan van, hol lehet hozzájutni.
A másik amitől kikészültünk, a TB. Nekünk otthon nincs TB-k mielőtt kiköltöztünk hivatalos formanyomtatványon lemondtuk megindokolva hogy miért nem fizetjük ezentúl. Ezt évente többször is megtettük, mert ilyen a hivatal. Nem értik nem érkezett meg, eltűnt, na mindegy. Itt kint fizetjük az egészségbiztosítást, ami életveszély esetén minden európai országban érvényes. Amikor már észnél voltam kértem a férjemet, hogy nézzen ennek utána, mert nehogy milliókat kifizettessenek velünk . Megnyugtatott, hogy ez volt neki az első minden rendben van. Biztos? Biztos!!! Mit ad isten hazaengedtek, várunk 3 órája a főorvos szobácskája előtt a zárójelentésemre, végre bejutunk, ismét elmondja örüljek hogy élek, oké örülök naponta minimum 20-szor elmondta mindenki aki elment mellettem, szedjem a gyógyszereket, és eszembe se jusson nem visszajönni kontrollra. Mondom már most eszembe jut, mert én biztos hogy svájcból nem fogok iderohangálni hetente kontrollra, meg ha bármi történik, ott kell orvost hívni, nem utazhatok 1100 kilométert ha rosszul leszek stb. Én ott lakom, ha tudom hogy agyvérzésem van remélem nem gondolja hogy direkt ide jövök magyarországra kezeltetni magam? Minél is inkább orvost se tudtak kicsalogatni hozzám10 órán keresztül. Ha rajtuk múlik, feldobom a pacskert rövid úton. A doki megértette, akkor viszont átírják a zárót, mert Zürichben neki 2 magán klinikán is van két volt tanítványa, és akkor odairányít engem kontrollra. Mondtuk jó, köszönjük, de nem tudjuk hogy azt fedezi-e a biztosításunk, mert zsebből nem biztos hogy ki tudjuk fizetni a Zürichi magánklinikát. Egyébként is másfél óra tőlünk Zürich.De nem gond, csak menjünk már, mert mindjárt elájulok a kimerültségtől, és akkor tuti nem engednek haza. Új záró kész, eszembe jutott a TB!!! Kérdezem, hogy ugye a svájci kártya adatai szerepelnek, a zárón mindenen? Hát nem!- miért a svájci? Mert 1000-szer elmondtuk, hogy ott lakunk, ott fizetünk, azt adtuk oda, azt használják. Nekem a pesti taj kártyám még megvan, senki sem mondta, hogy le kellene adni vagy valami, mint ahogy a személyimet sem tudtam hogy le kellett volna adni, de ez egy másik történet. Nem is tudom hogy került hozzájuk a taj kártyám. A doki nem értette, elkezdték keresni a gépben a nevem taj számom, és láss csodát,közölte hogy a gép szerint fizetve a tébém semmi probléma, teljességgel használható. Na itt megmakacsoltam magam, és mondtam, hogy nem!!!!!!!!!! Nem óhajtok a magyar állammal perben állni, és csalás miatt kockáztatni a svájci papírjaimat. Telefonálgatás átírták a zárót a svájci adatokra, még közölte, hogy 10 nap múlva okvetlenül vissza kell mennem egy CT-re és ha akkor minden oké akkor repülővel mehetek haza. Néztünk hülyén, hogy repülővel? Azt mondta igen, mert ez tévhit, hogy nem lehet repülőre ülni ilyenkor. Megköszöntük eljöttünk végre.
Innen folytatom.

Azért posztolom ki, mert még mindig naponta kapok mailt, hogy mi történt velem, hova tűntem.

Hát az úgy volt, hogy én elindultam hajnalban Zürichbe a reptérre. A férjem vitt ki kocsival a pályaudvarra, vártuk a vonatot. Kicsit meg voltam fázva, kifújtam az orromat, és akkor úgy éreztem, hogy a tarkómat mintha valaki el akarná roppantani, és elöl jobb oldalon a homlokomban iszonyatos fájdalom. De akkora hogy szó szerint majdnem elájultam a fájdalomtól. Nyögtem a férjemnek hogy fogjon meg, ő riadtan kérdezte, hogy mi van, ha ennyire rosszul vagy maradj itt, de már ott állt előttem a vonat  és felszálltam. Csak az volt bennem, hogy mennem kell mert engem várnak a tanfolyamon. Még arra emlékszem, hogy hánytam a vonaton, és utána semmire, az elkövetkező 1 hónapra se. Háromszor kellett átszállnom mire a reptérre értem, nem tudom hogy csináltam, de a gépre is feljutottam, ez is sötétség, és Ferihegyen vártak barátok, akik hazavittek kocsival a lányomékhoz, ez délben volt, azonnal hívtak orvost, nem jött, ügyeletet, nem jött, mentőt, nem jött, sokszori hívásra sem, majd este 9 felé a mentősök az ingerült vejemtől a telefonban megkérdezték, hogy fulladok-e. Mondta hogy nem, de nem tudja mi a bajom, de biztos hogy valami nagyon komoly, mert nagyon rosszul vagyok, és dél óta próbálnak valahonnan orvost csalogatni. Azt mondták a mentősök, hogy akkor nem jönnek ki, ha nem fulladok, erre a vejem ordította, hogy jó akkor fullad bazd meg, sőt, hörög is. Valahogy oda került az ügyelet, az orvos megvizsgált, és közölte a lányomékkal, hogy vigyenek be a kórházba. Jó de hogy, mert hogy nem tudok lábra állni, nincs kocsi, kérték hogy hívjon mentőt, a mentő nem jött, hívtak taxit, de mire levánszorogtunk a taxi elment. A vejem ment a sarki kiközértbe a tulajt megkérni, hogy ez van, vigyen már be a kórházba engem. A pasi mondta, hogy nagyon szívesen segítene, de elromlott a kocsija, kölcsön autó van nála, egyébként meg már ivott, itt a kulcs odaadta a kölcsön kocsit, és így vitt be a vejem az István kórházba. Ott a dokiknak már feltűnt, hogy nagy a baj, átküldtek a János kórházba, mert hogy ott van Ct, onnan tovább küldtek az Amerikai úti agysebészetre. Ott baromi szerencsém volt, hogy egy igazán jó orvos volt ügyeletben, aki azonnal kezelésbe vett. Itt kiderült, hogy súlyos agyvérzést kaptam svájcban a pályaudvaron. Én így elrepültem pestre, és gyakorlatilag 36 óra telt el, hogy orvoshoz jutottam végre. Nem tudtam, se én se a férjem, hogy agyvérzésem van, vagy lehet, ha tudtuk volna eszemben sincs tovább menni, azonnal hívta volna a Regát, és fél órán belül szakszerű ellátásban részesülök.
Az agysebészeten CT után rögtön bevittek a műtőbe nyaki vénán keresztül próbálták meg először a műtétet, majd az éjszaka folyamán újabb agyvérzés, a bal oldalam lebénult, és vissza vittek a műtőbe. Elöl a homloknál nyitott agyműtét lett a vége. Viszont életben vagyok, és nem maradt vissza úgy néz ki semmi rossz.
A kórházban a nővérek, és az orvosok azt mondták azok gyógyulnak a legjobban, leggyorsabban, akit nagyon szeretnek. Engem nagyon szeretnek a családom biztos, meg talán az égiek is, a barátaim is mert én meggyógyultam. Az agysebészeten mindenki mindent megtett azért hogy életben maradjak, és felépüljek. Pedig nem könnyű az ilyen betegekkel. Amiket mesél a családom és a barátaink hogy miket mondtam, meg műveltem, nem is akarom elhinni. Nem csak én, hanem az összes beteg. Vérig sértettünk naponta többször mindenkit ok nélkül, ők meg tették a dolgukat. Az intenziven nagyon csúnyán viselkedtem az egyik nővérrel, pedig tündéri volt velem, ki voltam kötözve, és ő többször elengedett, és még a normál osztályra is többször átjött hozzám. A kisfiam kérésére visszakötözött, azt mondta azért engedett el mert olyan szépen kértem. Persze erre sem emlékszem, és arra sem hogy mikor jött meglátogatni, elnézést kértem-e? Remélem igen.
Az intenzivről annyi maradt meg bennem, hogy éhen halok, nem ad nekem senki enni.
Állandóan az éhhalál küszöbén álltam 3 hónapig. Most már kicsit jobb a helyzet, de nem sokkal. Most már kibírom nagy nehezen 5 percig kaja nélkül, és csak utána ájulok el.
Vikiék jöttek látogatóba mikor csak tudtak, Viki még levegőztetni is elvitt, ez nagyon jól esett. Mikor kiengedtek a kórházból de még pesten kellett maradnom 2 hétig akkor is rendszeresen eljött értem, elvitt, nekem is szuper volt, meg a lányom is kicsit fellélegzett. Neki is nagyon nehéz volt, a nagyobbik unokám 5 éves, a kicsi 5 hónapos, a háztartás, tanul is, meg én is. Én semmit sem tudtam csinálni, a fürdőig nehezemre esett elmenni.
Most már 1 hónapja itthon vagyok svájcban, és lassan gyógyulgatok. Már 1-2 órát fenn tudok lenni, eddig 5 perc ülés után elfáradtam, le kellett feküdnöm.
Most már elfáradtam, pihennem kell, a többit majd holnap.

Először is hálálkodással kezdem, amivel nagyon-nagyon el vagyok maradva.
Köszönettel tartozom nem is akármennyivel Wise Ladynek, aki végül is a blogom új formáját csinálta. Én kitaláltam mit szeretnék, csak megcsinálni nem tudtam, de igazából az sem akit erre megkértem. Ez a mai világban szinte páratlan, hogy valaki egy ismeretlennek csak úgy  és rögtön segítsen.
http://www.bloggersbloggers.com/
Még tanulgatnom kell egy kicsit az új oldalam kezelését, de majd lassan menni fog remélem.
Ha meg nem, akkor marad WS zaklatása, míg meg nem unja!